Hetek óta kapom az emailemre a “lepdmegédesanyádat” üzeneteket… hetek óta elcsavarodik a szívem, mert az egyetlen amivel “meglephetem”, hogy kimegyek Hozzájuk a temetőbe…
Anyák napja…
Milyen jó volt még nyolc (!!!!!) éve, hogy fmébredés után köntösben, papucsban átjött, a kutyák boldogan ugráltak körülötte, megittuk a reggeli kávénkat és csak úgy odabújtam “anyázni”.
Tudom melyik köntös volt rajta.
Tudom milyen illata volt a hálóingének, amit finoman átjárt a kamillás hintőpor illata.
Tudom, hogy mindig zoknit húzott, aminek nem szerette, ha szoros a szára. És ezeket a zokninak hófehérre mosta.
DrágajóAnyám…
Nekem a legszebb Asszony volt a Föld kerekén.
Akart engem.
Minden orvosi óvás ellenére… Tudta, hogy szenge a szíve, tudta, hogy egy babát már elveszített, de akart.
Én voltam a szeme fénye. És persze Édesapámé is.
Két szempár, amiknek a pillantását az enyémben őrzöm.
És ezek a szemek egyszer majd velem együtt örökre lecsukódnak.
A szívem kiszakad, hogy nem posztolhatok egy vidám, anyás képet ma reggelről Nektek, vagy egy olyat, ahol az apró csemetém pici markában virágot szorongatva köszönt engem… mint anyát…
Nem adatott.
Csak az emlékezés.
Csak az. 
